Sara Raasch: Hó mint hamu sorozat értékelés

Sziasztok! A mai bejegyzésben egy olyan könyvsorozatról fogok írni, amire már régóta kíváncsi voltam, ez pedig nem más, mint Sara Raasch Hó mint hamu sorozata.

Abban a bejegyzésben, amiben a 2019-es terveimről írok már láthattátok, hogy ennek a sorozatnak a második része szerepelt köztük. És aki olvasta az azt is tudja, hogy bizonytalan voltam a folytatásában. Az első rész után azonban úgy gondoltam, hogy belevágok és nem hagyok félbe még egy sorozatot (na meg persze a legérdekesebb szál megfejtése maradt el).

Őszintén szólva kicsit tartottam attól, hogy túlzottan a Tüskék és rózsák udvarára fog hasonlítani, pedig talán ez jelent meg először... nem tudom ezt pontosan. Én az utóbbit olvastam először, viszont ennél a könyvnél maga a cím is megfogott és a történet is izgalmasnak tűnt. A hasonlóság maximum annyi lehet, hogy mindkét könyvsorozatban az évszakok a királyságok, vagy udvarok, és ebben ki is merül.

Nem fogom őket hasonlítani egymáshoz, mert nálam a Tüskék és rózsák udvara sorozat verhetetlen, nagyon szerettem. Ehhez képest ez a sorozat mondhatni elment egynek, de nem nőtt túlzottan a szívemhez.

Az első résszel kezdeném.

Megtört szívű lány

Ádáz harcos

Leendő hős

Vajon Meira képes megmenteni azt a világot, amit soha nem ismert igazán?

TIZENHAT ÉVE annak, hogy a Tél Királyságát megszállta az ellenség; lakóit rabigába hajtották. Varázslat és uralkodó nélkül maradtak. A télieknek nem maradt más reményük a szabadságra, mint a nyolc túlélő, akiknek valahogyan sikerült elmenekülniük, és akik a lehetőségre várnak, hogy visszacsempészhessék a Tél varázslatát, és újjáépítsék a birodalmat.

Meira nagyon kicsi volt, amikor Tél vereséget szenvedett és ő elvesztette a szüleit. Menekültként élt, a téliek tábornoka, Sir lett a gyámja, ő pedig harcosnak nevelte. Meira szerelme legjobb barátja, a leendő király, Mather; a fiatal lány pedig mindent megtenne azért, hogy Tél birodalmának hatalma helyreálljon. Így hát, amikor a kémek felfedezik, hol őrzik azt az ősi medaliont, amelynek segítségével visszakaphatnák a varázserejüket, Meira elhatározza, hogy maga indul a keresésére. Magas tornyokra mászik, ellenséges katonákkal harcol; valóra vált régi álma. Ám a küldetés nem a tervek szerint alakul, és Meira hamarosan gonosz varázslat, veszélyes politika, fortélyos üzelmek világában találja magát… és végül rádöbben, hogy sorsa felett nem ő rendelkezik… és ez mindig is így volt.

A történetről annyit mondanék, hogy kreatív volt, egyedi, de a megvalósítással már volt egy kis gond véleményem szerint.

Na de kezdjük is az első résszel, a Hó mint hamuval.

Ez a kötet talán egy kissé pörgősebb volt, mint a második rész, de ennek is körülbelül a felét untam. Egyszerűen nem történt benne semmi. Hiába volt jó az ötlet, de olyan dolgokat írt le oldalakon keresztül, amik unalmasak voltak és a történethez nem ad semmit, ami pedig izgalmas volt benne azt pedig túl gyorsan ugrottuk át.

Nem vagyok biztos benne, hogy erről a sorozatról spoileresen írjak-e vagy sem, hiszen én is csak nemrégiben találtam rá, de egy dolgot azért mégis kiemelnék, ami eléggé lelövi mindkét részt. Ez pedig nem más, mint a főszereplőnk valódi szerepe. Örültem, hogy végre egy olyan szereplő szemszögéből olvashatok, aki nem a cselekmény központjában áll. Ennél a könyvnél mondjuk nem ő a királynő. De az. Amikor ez kiderült és összeállt a kép, meglepődtem, de egyben csalódtam is. Ez egy olyan tipikus elem lett a történetben, ami nekem őszintén szólva nem tetszett. Mondanám, hogy jobban bejött a „katonalány”, de ez sem lenne igaz.

Meira ugyanis nem volt jó katona. Hiába akart az lenni, nem volt. És nem hiába nem engedték harcolni. És nekem ez a házasság erőltetés sem tetszett benne. Oké, szövetségest kell keresni és a többi, de miért nem kérik ki a véleményét erről? Miért akarták belekényszeríteni?

Meira mint szereplő nálam leszerepelt. Nem kedveltem. Önfejű volt, makacs és idegesítő. A döntései rosszak voltak, és olyan dolgokon húzta fel magát, amit nem is értettem. Nem volt dühös, egyáltalán nem mutatta jelét annak, hogy dühös lett volna a házasság miatt. Persze a gondolataiban mindenkit szidott a szemükben pedig jöhet a kis mosolyocska...

Mather a következő a szereplők közül, ha már így rátértem. Na ő egy fokkal jobb volt. Neki kellett volna lennie a királynak, amit bánok is, hogy nem ő lett. Nem látszott vonzalom a könyv elején részéről Meira felé, mégis amikor megtudta, hogy ki, és emellett más is szerelmes lett belé, egyből odáig volt érte (állítólag már régóta).

A többi szereplőt nem részletezem, hiszen akkora benyomást nem tettek rám, és amolyan jelentéktelen mellékszereplők voltak.

Na de a történetre visszatérve nem tudok elmenni a munkatáborok mellett sem. Elvileg sokan meghaltak Télországban, nagyon sokan, ami (sajnos) a háborúkkal jár. De őszintén szólva nekem a „fő gonosz”, Angra sem tetszett. Az indíték maga a romlandás, és ez az egész varázserős mágiaszter dolog nem jött be. Van egy hegy, ami a varázserő forrása...

Aztán a jót legyőzi a gonosz, és mintha mi sem történt volna hazavezeti a népét. A fő gonoszunk meg eltűnik.

És itt ér véget az első rész. Boldog befejezés, akár véget is érhetne itt a könyv, és kész. Nekem elég lett volna. Csak le kellett volna zárni az Angra-problémát és ennyi. Viszont engem pontosan ez a megoldatlan szál késztetett arra, hogy a második részt a kezembe vegyem.

Na most térjünk is át a második részre.

Három hónap telt el azóta, hogy Télország lakói felszabadultak, Tavaszföld királya, Angra pedig eltűnt. Minden nagyrészt Cordell segítségének volt köszönhető.

Meira királynő csak azt akarja, hogy a népe biztonságban legyen. Amikor eladósodásuk Cordell országa felé arra kényszeríti a télországiakat, hogy adósságukat ásványkincseik bányászatával egyenlítsék ki, nagy erejű és feltehetőleg veszélyes tárgy kerül elő a földből: Primoria elveszett mágiasztere. Amikor a világnak legutóbb ilyen varázslathoz volt hozzáférése, az nagy pusztulást hozott. Így amikor Cordell királya parancsot ad, hogy Meira és Theron induljon küldetésre, hogy felfedezzék a mágiaszter titkait, Meira azt tervezi, hogy szövetségesek toborzására használja az utazást. Célja, hogy a mágiaszter elzárva maradjon, és Télország biztonságban lehessen… akkor is, ha ez szakítást jelent Theronnal. De vajon sikerülhet ez úgy, hogy közben ne veszélyeztesse szeretett népét?

Mather csak szabad akar lenni. A télországiak által elszenvedett borzalmak még frissek és fájók Jannuari lakóinak életében. Olyannyira, hogy ettől Télország sebezhetővé válik Cordell agressziójával szemben. Amikor Meira elindul szövetségeseket keresni, Mather úgy dönt, a saját kezébe veszi Télország biztonságát. Vajon vissza tudja építeni lerombolt királyságát, és képes lesz megvédeni népét az új veszélyektől?

Ahogy egyre szorosabbra szövődik az árulás és a hatalom hálója, Theron a mágiáért harcol, Mather a szabadságért… Maira pedig rádöbben, hogy talán nemcsak Télországért, hanem az egész világért kell harcolnia.

Próbáltam jegyzetelni olvasás közben, dolgokat, amiket majd le akarok írni a könyvről, de csak egy valamit sikerült leírnom a könyv fele körül mégpedig, hogy unalmas.

Igen, az első rész sem volt tele izgalommal, ez a második könyv pedig egyszerűen unalmas volt. Nem tudok más szót találni rá...

Ha eddig még nem lőtt le semmit a könyvekről az írásom, akkor most már biztosan, szóval ha még nem olvastad a könyvet, de szeretnéd, akkor tekerj az összegzéshez!

Szóval, mint ahogy említettem, már csak egy szál volt számomra, ami lezáratlan maradt, ez pedig az Angra-ügy. Ami a legjobban bosszantott, miután végeztem a könyvvel, hogy pont erre nem kaptam választ....

És még mindig van gond, igazából csak az lesz.

Eddig nem tudtam átérezni azokat, akik szerint idegesítő a szerelmi háromszög, valószínűleg, mert még nem olvastam ilyen könyvet. Ebben viszont volt, és nagyon, de nagyon idegesített. Már az elején kifejtettem, hogy mi zavart Meira és Mather kapcsolatában, már ha lehet annak nevezni, na de az a szenvedés, amit ebben a részben láthatunk, az fenomenális! Kérdem én, ha két ember ennyire szereti egymást, akkor miért nem jönnek össze és kész? Ráadásul Theron még idegesítette is Meirát, mégis „vonzódott hozzá” vagy mi...

Nem értettem az ő kapcsolatukat sem, hiszen a csata után úgy vonultak be körülbelül mint a szerelmesek, a második részben mégsem történt semmi közöttük. Csak egy szakítás. Amit szintén nem értek.

A történetről legszívesebben nem is beszélnék... az egész egy nagy politikai katyvasz volt. Országról országra jártunk, szövetségeseket kerestünk, na meg a kulcsokat a mágikus barlanghoz, és világbékés szerződéseket írtunk alá, ami szerintem már nem a tényleges szál a történetben. Oké, nem azt mondom, hogy csak egy szálon futhat a sztori, de ne térjünk már el az eredeti útról egy teljesen másik (tökre unalmas) útra, és a végén megmagyarázzuk persze, hogy miért is kapcsolódik ez az Angra-problémához...

Persze jó volt látni, ahogy az írónő bemutatja a többi királyságot/országot, de a cselekmények annyira zavarosak voltak, és valóban olyan könnyen találták meg a kulcsokat, hogy már szinte kínomban nevettem.

Szóval, az egyetlen pozitív dolog ebben a könyvben a többi ország felépítése és megismerése volt. Na meg a vége, ahol már kicsit sűrűsödtek a cselekmények. Ha hasonlóan pörgős lett volna a könyv többi része semmi gondom nem lett volna vele.

Összességében a két részről: a szereplők idegesítőek voltak, a szerelmi háromszög borzalmas, a cselekmény unalmas, a vége meglepő, ám lezáratlan még mindig, és a többi királyság bemutatásáért jár a plusz pont.

Az első rész, a Hó mint hamu 3,5 csillagot kapott tőlem.

A második rész, a Jég mint tűz 3 csillagot.

A végére már kissé elfogyott a türelmem, és az a háromszög tényleg kiverte a biztosítékot.

Köszönöm, hogy itt voltatok! A következő bejegyzést igyekszem pozitívabbra összehozni...