Sötét gondolatok a Sötét elmékről

Sziasztok! A mai bejegyzésben boncolgatni fogom egy kicsit a Sötét elmék sorozatot Alexandra Bracken-től. A bejegyzés spoiler-es!

Én annak idején először a filmet láttam, ami nagyon felkeltette az érdeklődésem, a történet maga megfogott. Így meg is vettem a könyv első részét, és viszonylag hamar végeztem is vele. Aztán jöttek a gondok...

Nagyon bánom, hogy ez a sorozat nem olyan volt, mint amit vártam. Nagyon szerettem volna szeretni. Azt akartam, hogy új kedvenc sorozatom legyen, de ez sajnos nem jött össze. Én nem tudom, mi ütött az írónőbe az első rész után....

Az első dolog, amit hoztam ehhez a listához, az a helyszínek ismétlése.

Konkrétan nem egy helyszín ismétlődik, de végig olyan érzésem volt, mintha ugyanott lennénk újra és újra és újra.

A Gyermek Liga épületei nagyon hasonlítanak egymásra, ami még logikusnak is tűnik, de nem szeretnék több mint ötszáz oldalon keresztül ugyanott időzni. Én nem ezt vártam.

A következő a szereplők fejlődése.

Nem nevezném ezt a folyamatot fejlődésnek, inkább romlásnak. Ruby-t imádtam az első részben, ahogy Liam-et is, és a többieket is, de ahogy a Sötét játszmák elkezdődött, mintha visszaváltoztak volna valami idegesítő ötévessé.

Ruby folyton szomorú-boldog-ideges-aggódó, sosem lehet tudni melyik. Minden oldalon változik a hangulata körülbelül és mindenen felkapja a vizet.

Liam... na ő egy hisztis kislány lett ezekben a könyvekben.

A kettejük kapcsolata pedig kész káosz volt! Mindig veszekedtek-kibékültek, és már azt sem tudtam nyomon követni, hogy min veszekednek... és mikor békültek ki. Pedig nagyon szurkoltam nekik az első részben, mégis ez lett a vége! Mindkettőjük idegesített a könyvekben.

Az erejükhöz való hozzáállás sem maradhatott ki a sorból.

Ez főként Ruby-nál idegesített. Ő volt az, aki szörnyetegnek gondolta magát és abszolút nem akarta elfogadni az erejét. Ez végigkísérte az összes könyvben, pedig azt gondoltam, hogy a második részig legalább megbékél vele és nem ostorozza magát tovább egy olyan dolog miatt, amiről nem tehet. Hiszen nem tehet róla, hogy neki pont ez az erő jutott, és ahelyett, hogy kihasználta volna sajnáltatta magát végig, hogy neki milyen rossz dolga van, hogy miért nem lehet kék, vagy zöld, de van egy olyan érzésem, hogy ha annak írta volna meg az író, akkor az sem tetszene neki...

A többieknél ilyen gond nem nagyon volt, mindenki legalább elfogadta ezt a dolgot, néhányan még élvezték is.

Én valószínűleg ebbe a „táborba” tartoztam volna. Bár üldözik őket a képességük miatt, de milyen király lehet ilyen képességgel élni!

A Clancy Gray nevű szereplőt külön ki kell emelnem.

Ugyan ő volt az egyetlen, aki nem rinyált a képessége miatt, és elég csúnyán be is vetette mások ellen, ami (szerintem) az egyetlen izgalmas szál volt az egész sorozatban, azonban az ő karaktere és a története sem tetszett.

Az elnök és a híres orvos fia, az egyetlen személy fia, aki ismeri a „betegség” ellenszerét és egyáltalán hogy mi ez a betegség.

Szóval az ő története ugyan rendesen fel volt építve, de mégis a második könyvtől közepétől körülbelül semmi jelentősége a karakterének, akár meg is halhatott volna. Úgyhogy még az a kis izgalom is, amit az ő karaktere okozott ebbe a sorozatba, az is eltűnt.

A harmadik részben már szinte személyisége sem volt, csak arra volt jó Clancy, hogy információkat adjon, ennyi. Talán neki köszönhetjük, hogy megtudunk valamit a kinti világról.

Nem tudok elsiklani az ugyanolyan szívdöglesztő testvér mellett sem.

Cole-ról beszélek, akinek az írónő nagy szerepet adott, mégis csupán annyi a jelentősége a sztoriban, hogy ő a „vezér”, akit igazából a gyerekek nem tisztelnek, és Ruby-nak kellene lennie a vezetőnek, amit ígérnek, mégsem így van.

Szóval Cole szerepe csupán csak annyi, hogy még több szükségtelen veszekedést provokáljon Liam és Ruby között. Semmi több.

És a halála borzalmas volt. És szükségtelen. Nem így kellett volna megírni...

A felnőttek hozzáállása lenne a következő dolog.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha csak egy kis pletyka is keringene arról, hogy a gyerekemet munkatáborba tartják, biztosan utána néznék a dolognak kormány ide, vagy oda. Ezek a felnőttek igazából nem tesznek semmit. És az a várakozás, ami a sorozatot végigkíséri, a sok próbálkozás, hogy felhívják a szülők figyelmét a gyerekek valódi állapotáról mind szükségtelen. A normális szülő ugyanis rögtön ugrana, ha ilyen feltételezés kerülne napvilágra.

A végkifejletet is ide kell sorolnom sajnos.

Engem nem győzött meg a betegség valódi oka. Valami kerül a vízbe... ennél azért többet vártam!

Na de jöjjenek az értékelések!

Az első rész, a Sötét elmék nagy kedvencem volt, így az megérdemelte az 5 csillagot.

A második, a Sötét játszmák már – poszt alapján – nem volt nagy szám, így az 3 csillagot érdemelt.

A harmadik, a Sötét hajnal 3,5 csillagot kapott, valamivel több dolog történt benne, mint a második részben.

Ennek a sorozatnak már 5 része van lefordítva, a negyedik a Sötét örökség, illetve a Sötét idők, ami az első és a második részt köti össze.

Őszintén én előbb tudtam meg, hogy érkezik az első és második részt összekötő kiegészítő kötet (azt hiszem így hívják), és már tűkön ültem, hogy megvehessem és elolvashassam, de előbb mindenképp el akartam olvasni a második részt. Hát, már nem bánom, hogy nem rendeltem elő, most mondhatnám vissza.

Biztosan nem fogom sem ezt, sem a negyedik részt elolvasni. Számomra így kerek a történet, és annyi sok jó könyvet lehet olvasni, nem fogom az időm pazarolni erre...

Mindenesetre én nagyon sajnálom, amiért nem tetszett ez a sorozat, tényleg. Annyira akartam, hogy jó legyen! Mégis... kénytelen vagyok beérni az első résszel. Azt még talán egyszer újra is olvasnám.

Köszönöm szépen, hogy itt voltatok!