Anna Banks: Szirénia öröksége (1., 2. rész)

 Sziasztok!

Eleinte úgy voltam, hogy nem szeretném ezt a bejegyzést megírni, hogy csak simán el akarom felejteni ezt az olvasást, de aztán úgy döntöttem, hogy a negatív kritika is fontos, úgyhogy most egy félig meddig negatív kritika következik. Azért, hogy ne legyen túl rövid a bejegyzés egybe vettem az első két részt, vagyis most mindkét könyvről elmondom a véleményem. Még itt az elején megemlíteném, hogy ez az én saját véleményem, tehát nem azt mondom, hogy rossz könyv, csak nekem nem tetszett, és csupán az én véleményem szeretném veletek megosztani. :)

Az első rész, a Poszeidón számomra egy hatalmas meglepetés volt. Szerettem a könyvet, akkor pont arra  a laza történetre volt szükségem. 

A történet:

Emma barátnőjével, Cloe-val nyaral a tengerparton, amikor egy aprócska baleset során megismerkedik a jóképű Galénnal. Ez a találkozás valóban a véletlen műve? Emmának nincs lehetősége ezt kideríteni, mert egy tragédia beárnyékolja ottlétüket. A lány, miután hazatér, nehezen képes feldolgozni a traumát. Ekkor váratlanul ismét fölbukkan az ibolyakék szemű idegen.

Galén, a szirén herceg a szárazföldön kutat egy lány után, akiről azt hallotta, hogy talán ő az utolsó élő szirén, aki egyesítheti a tenger mélyén élő két uralkodóházat. Bár erőteljes kötődésük azonnal érezhető, Galén még sincs teljesen meggyőződve róla, hogy Emma az, akit keres. Végül a sok bizonyíték meggyőzi, hogy csakis Emma és különleges képessége mentheti meg a herceg országát. Galénnak szüksége van a lány segítségére – bármilyen kockázattal jár is. Vajon képes lesz Emma beváltani a hozzá fűzött reményeket? És vajon összefonódhat két ennyire különböző világ?

Ez az alapfelállás nekem nagyon tetszett. Kíváncsi voltam már egy tengeres, szirénes, hableányos történetre, hiszen ezek olyan ritkán jönnek velem szembe, nem olyan gyakori téma szerintem mint mondjuk a vámpíros, vérfarkasos sztorik, szóval jól esett egy kis változatosság. Persze voltak hibák már magában a történetben is, de úgy voltam vele, hogy nem leszek ilyen szigorú egy laza ifjúsági könyvvel, egye fene a hibákat, attól még tetszett.

A szereplőket... hát, a főszereplőt már akkor sem kedveltem igazán. Emma egy nagyon... félénk lánynak van feltüntetve (engem nagyon idegesített például, hogy minden második mondatban elpirul...), de közben még sem annyira félénk, szóval az ő karaktere érdekes. Annyi tetszett benne, hogy nem a szokásos kemény csajszi, aki a mostani könyvekben mindig jelen van. Félreértés ne essen, én szeretem a kemény csajos könyveket is, hiszen feminista vagyok, meg minden, de mivel én is egy félénkebb, szégyenlős lány vagyok, így közelebb érzem magamhoz ezeket a karaktereket. De egy kicsit már tényleg sok volt, amit Emma leművelt... Galént egyébként szerettem, semmi bajom nem volt vele. Voltak más mellékszereplők, akik megosztóak voltak. Tóraf volt talán a kedvenc karakterem.

Szóval, igen, nagyon sokat nem tudok erről a könyvről mondani, hiszen nem volt nagy kedvenc, de pozitív csalódás volt, az egyszer biztos. Akartam is folytatni a sorozatot, hiszen érdekelt, hogy mi lesz a sorsuk és úgy lett vége az első résznek, hogy csak pislogtam, hogy mi vaan, így alig vártam, hogy folytassam. 

Négy és fél csillagot adtam az első résznek. Akkor tényleg erre a történetre volt szükségem, nagyon betalált.

Így történt az, hogy belekezdtem a második részbe, a Tritonba, amit kölcsönkaptam. Hát, nagyon örülök, hogy nem szereztem be saját példányt belőle, és nem kell bosszankodnom miatta. Szóval, a második rész... nem tetszett. Unalmas volt, lapos, és kín szenvedés. Az egész könyv során csak szenvedtünk, nem volt értelme a sok szenvedésnek, mert mindig ugyanoda lyukadtunk ki. Emma itt már nagyon idegesített, hogy folyton hisztizett, fel akart nőni, de olyan gyerekes gondolatai voltak, hogy nem győztem forgatni a szemem. Galén hozta a formáját, ebben a könyvben is Tóraf maradt a kedvencem, a többi szereplő nem lopta be magát a szívembe. Emma anyját egyenesen... ah... utáltam. Szörnyű volt a huzavona, amit csináltak az egész könyvben, és a vége felé már nagyon untatott. Az utolsó húsz oldal húzta fel egy kicsit a könyvet, amikor történt is valami, aztán az utolsó pár oldal szintén lehúzta. Nem, ez nem az a folytatás volt, amit szerettem volna.

Ennyit is mondanék spoilermentesen, innentől már eléggé spoileres lesz az első könyvre nézve is, és a másodikra is, szóval ha még nem olvastad, akkor ne olvasd tovább! Csak, ha te sem szeretnéd folytatni :D

A második rész fülszövege:

Emma éppen most jött rá, hogy édesanyja egy réges régen eltűnt Poszeidón hercegnő, és az a tény megrengeti identitását. Félvérként az emberi világban különcnek és bogarasnak tartják, a Szirének között pedig utálat tárgya, ugyanis törvényeik szerint a félvérek által megérdemelt sors a halál.

Ha még ez nem lenne elég gond, édesanyja feltűnése a Szirének világában egymás ellen fordítja a két királyságot, Poszeidónt és Tritont. Vajon Emmának most mit kellene tennie? Teljesítse Galen kérését, azaz legyen biztonságban és reménykedjen a legjobbakban? Avagy érdemes lenne felvállalnia önmaga felfedésének kockázatát- és az ajándékáét-, olyan emberek életét mentve meg így, akiket sosem ismert?

Szóval ez lenne a második rész felállása. Izginek tűnik, nem? Hát, nem volt az. Az egész rész egy szirénpolitikai katyvasz volt. Oké, kell bele egy kis politika, az elején még érdekelt is sőt, vártam is, hogy a sokat hangoztatott "törvény" hogyan érvényesül, hogy működik a szirének világában ez, de az, hogy erről 100+ oldalt olvassak már sok. Tudom, kell bele egy kis izgalom, hogy mi lesz a törvényszéki (nem tudom pontosan minek nevezzem) ülésen, hogy ne menjen minden simán, és amúgy jó ötlet is lett volna a király ellene lázadás, az, hogy próbálják megdönteni a hatalmat, de ez... így... nem volt jó. Mondjuk még mindig nem értem, hogyan lehet a királyt bíróság elé állítani... A vége felé már nagyon úgy éreztem, hogy semmi értelme nincs ennek az egésznek és már csak a szőrszálhasogatás megy. 

Már az első részben is zavart, hogy ha meghal valaki, akkor az csak úgy... meghal. Mármint a gyász és a veszteség érzése nem tart sokáig. Jó, felmerül a könyvben pár résznél, de nem éreztem azt a meghatódást, azt a fájdalmat, amit más könyvekben egy szereplő halálakor. A második rész végét egy másik haláleset tette tönkre. Egyrészt nem értem, miért kellett megölni őt, aztán amilyen fontos és szeretett karakternek állította be az írónő olyan könnyen túlléptek rajta. A gyász és szomorúság konkrétan két oldalig tartott. Lehet, hogy folytatódni fog a következő részben, de szerintem szegény Rachel is csak annyi búcsút fog kapni, mint az első részben Cloe.

Na és térjünk rá Emmára. Jézusom, mennyire idegesített már ebben a részben! Annyiszor ütöttem volna fejbe egy összetekert újsággal, ahányszor azt gondolta, hogy felnőttesen kellene viselkednie, de nem tud. Önző volt, gyerekes, hisztis, és már nyoma sem volt a kis félénk lánykának. Mindent úgy felfújt, és akkora problémát csinált mindenből... nem találok rá szavakat :D

A másik pedig, amikor a fiúk azt mondják a két jómadárnak (Emma és Raína), hogy ne menjetek a vízbe, mert veszélyes, erre mit csinál? Persze, menjünk be a vízbe, miért is ne?! Aztán csodálkoznak, ha börtönbe akarják dugni őket, stb. Kikészültem.

Összegezve, nagyon sok dolog nem tetszett ebben a részben, amit nagyon sajnálok, mert tényleg azt hittem, hogy ez egy jó kis sorozat lesz, amit szeretni fogok, de így már nem hiszem, hogy a harmadik részt elolvasom. A legnagyobb baj az, hogy a főszereplőt nem szeretem, ezért minden elúszott. Emma tényleg nagyon idegesített ebben a részben, és nem tudtam megszeretni a többi szereplőt sem jobban (Tóraf még mindig jó), így a történetük sem tud már érdekelni. Erre a részre három csillagot adtam, amit csak a húsz izgalmas oldal és Tóraf érdemelt meg.

Ennyi lett volna a kiakadásom erről a könyvről, sajnálom tényleg, hogy nekem ez nem tetszett, pedig tényleg azt gondoltam, hogy egy jó kis sorozatot fogok találni ismét, amit szeretni fogok.

Köszönöm, hogy itt voltatok! :)